A kimonó története

A kimonó története


A kimonó, - szó szerinti jelentése: ruha, viselni való ruha - a japán nemzeti viseletet jelenti. A kimonó szót eredetileg minden viselt ruhára használták, csak később korlátozták egy bizonyos ruhadarabra. A kimonóról általánosságban elmondható, hogy szabása kiterítve egy T betűt formáz, a nyugati kultúrkörben az ilyen szabású ruhákat leginkább köntösnek nevezik.
A kimonó a legtöbb nyugati öltözéktől eltérően nem követi a test vonalát, a szabásvonala szögletes. Tradicionálisan a köpeny jobboldali végét hajtják rá a baloldalira - fordítva csak a halottakat ravatalozzák, ezért úgy tartják, élő személyre ez balszerencsét hoz.

A kimonó ázsiai közvetítéssel vált Japán nemzeti viseletévé, de előtte számos változáson ment keresztül. Az első kimonó-szerű viseletek a Yamato-korszakban (Kr. u. 250-710) jelentek meg a nők körében, ezt akkor kinu-mo névvel illették, és leginkább egy redőzött, földig érő selyemszoknyából, illetve hosszú ujjú felsőrészből állt. Ez leginkább koreai hatásra utal.

A Nara-korban (710-784-ig) megindult az intenzív kereskedelmi viszony Kínával, így az országban erős kínai hatás figyelhető meg a kultúra minden területén - így a viseletekben is. A hölgyek a kínai udvari etikett szerint öltöztek, amely előtérbe helyezte a színeket és a virágmintákat; a férfi viselet pedig igyekezett a testalkatot minél robosztusabbnak láttatni: bő szárú nadrágok és bő ujjú ingek voltak divatosak, amelyeket az ízületeknél leszűkítettek, ezáltal "puffosítva" az anyagot.

Az igazi áttörést a kimonó történetében mégis a Heian-kor (794-1192) hozta. Az öltözködési szokásokat a kilencedik század derekáig a Tang-dinasztia udvari viseletei diktálták: ezeket másolták az előkelők, az ő ruháikat pedig a szolgálók. A viszonylag békés időszakban virágzott az udvari élet, a szerelmi líra, és a fokozott esztétikum iránti hajlam, amely elsősorban a ruhák minőségének ugrásszerű javulásában, és az eltúlzott méretekben nyilvánult meg. A korszak női kimonójának neve junihitoe , amely legalább tizenkét köntösből állt, de rangtól és gazdagságtól függően akár a húsz réteget is elérhette. Mindehhez hosszú, simára fésült hajviselet (tarekami) társult, a konty és a hajdíszek nem voltak ismertek.

A Heian-kor más módon is rányomta bélyegét a későbbi divatra: ekkor vált szokássá, hogy a férfiak is felsőruházat gyanánt hordják azt a köntöst, amely a junihitoe legfelső rétegét képezte, és általában a legdíszesebb volt (valamint a legnagyobb is, hiszen az összes többit be kellett fednie). Hogy elegánsabb benyomást keltsen, a köntös alját henger formában vastagították meg és varrták fel - ez lett az elődje a későbbi esküvői kimonóknak (uchikae), illetve a színházi kimonóknak is. A "Heian-kori hölgyek" máig népszerű kimonó minta.

A Kamakura- (1192-1333) és a Muromachi-korszakban (1336-1573) következett be a szamurájok felemelkedése. A ruhákat korszerűsíteni kellett, így a sok egymásra boruló réteg és lefelé bővülő fazon helyett az egyenes, praktikus szabás lett divatos. A Muromachi-korszakban élte Japán a középkor legszegényebb éveit, így a ruhák kialakítására az anyaggal való takarékosság jellemző. A férfi (szamuráj) viselet neve hitatare, ez formájában már erősen emlékeztett a mai kimonóra.



Az Edo-korban (1600-1867) az ország fellélegzett a polgárháborús évek után, így ismét volt lehetőség a művészeteknek hódolni. A hajviseletek ekkor kezdtek egyre bonyolultabb formákat ölteni, illetve a színjátszás, valamint a gésa-életmód elterjedésével az öltözködés kifejezőbbé válása is megfigyelhető. A férfiak között elterjedt a hakama egyfajta bő szárú nadrág, amit legtöbbször a kimonó fölé vettek) hordása, amely később praktikus okokból (lovaglás) önálló viseletté vált. A szamurájok feleségei és az udvarhölgyek, hogy szellemiségében elkülönüljenek az "önmagukat áruló", a kimonót reklámtáblának használó pórnéptől, egyszínű, leginkább fehér kimonókat hordtak, azok fölé pedig drága uchikae-köntöst.

Ugyancsak az Edo-korra tehető a kimonófestési eljárások elterjedése, elsősorban a yuzen-zome technikáé, amely leginkább a stencilezéshez hasonló. Az elegáns kimonók egyáltalán nem, vagy alig voltak díszítve, a kevesebb: több elve alapján; ugyanakkor a paraszti lakodalmakban, vagy az egyszerűbb nép körében népszerűek voltak a színes és eltúlzott minták is.

Az Edo-korszak végén már érezni lehetett a változás szelét, és Japán az európai forradalmi hullám utórezgéseként megbuktatta a sógunátust, helyreállítva a császárságot, és új, virágzó korszakot kötve ezzel Meiji (1868-1912) nevéhez. A kimonó elnyerte mai formáját, s elsősorban a kiotói gésák hagyományőrzésének köszönhetően ma csaknem mindent tudni lehet a korabeli kimonóviselés jellegzetességeiről és jelképrendszeréről. Inkább a motívumok gazdagodásáról van szó, mintsem a kimonó formai változásáról. A kimonóhoz kapható kellékek és kiegészítők tárháza ugyancsak hatalmasra bővült.

Az ezt követő Taisho-kor (1912-1926) kimonói szolgáltak mintául az egész huszadik század kimonóviseletének. A második világháborús vereség és a nyugati hatás következtében a kimonó először a férfiak köréből tűnt el teljesen, majd lassan a nők is nyugati stílusú ruhára cserélték az utcai viseletet, noha otthon, különösen nyáron szívesebben hordták a számukra kényelmes, megszokott ruháikat.

Napjainkban a kimonó már kizárólag alkalmi viseletnek számít: a gyerekek a sichi-go-san (szó szerint: hét-öt-három, az ennyi idős gyerekek ünnepe Japánban, amikor elviszik őket a legközelebbi templomba és hagyományosan megünneplik, hogy "megérték ezt a kort") alkalmával viselnek csak kimonót. A felnőttek közül a lányok a Seijin-no-Hi (a felnőttkor elérkezte, minden évben január második hétfőjén tartják, és minden az éppen 20. évét betöltött fiatal részt vesz rajta) alkalmával kapnak egy furisode nevű kifejezetten hajadon lányoknak szánt, hosszú ujjú, díszes kimonót.

Ezt leszámítva kimonót leginkább esküvőn, temetésen, teaceremónián szokás viselni. A kimonó nyári változata, a yukata, amely pamutból készül és mindössze egy rétegből áll, nagyon népszerű viselet Japánban mind a mai napig; ugyanis kényelmesebb benne elviselni a hőséget. Nagyon sok vidéki szálloda és fogadó ad fürdőköpeny helyett vagy mellett a szálloda emblémájával ellátott yukatát a vendégeknek, hogy azok a hotel területén abban közlekedjenek; illetve ez a hagyományos viselet a nyári tüzijátékok nézéséhez is.

Néhány divattervező, mint Hanae Mori, illetve néhány kimonó gyártó cég, mint a Suzunoya, igyekeznek közel hozni a kimonót újból a fiatalokhoz, ezért elterjedtek az egészen modern minták is: leopárd-minta, Pucci-minta, illetve egyes Disney rajzfilmekhez dedikált kimonófestések is.


/ forras:japan kultura/





http://relisisi.blogspot.com
http://relisisi.blog.xfree.hu